Amikor az S.E.5a szolgálatba lépett, a pilóták kevesebb mint 20 repült órával mentek a frontra. Abban az időben az olyan gépet, amivel a kezdő pilóták is biztonsággal repülhettek, mindenhol tárt karokkal fogadtak. A típus történetében sokkal kevesebb baleset történt, mint a Sopwith vagy Nieuport gépekkel. A nagyon jól manőverezhető típusok sokkal inkább nagy gyakorlatú, sok repült órával rendelkező pilótákat igényeltek, az S.E.5a teljesen más elgondolások szerint készült. Könnyű volt repülni, stabil és megbocsátó volt  a pilóta reptechnikai hibáival szemben. Még egy gyengén képzett pilóta is tőkét kovácsolhatott a stabil gép tulajdonságait kihasználva, az ellenfélre sokkal távolabbról és nagyobb találati valószínűséggel nyithatott tüzet.

Az S.E.5 egyetlen .303-as Vickers géppuskával, míg a Camel kettővel volt felfegyverezve. Az S.E.5 felső szárnyára a Foster-féle rögzítéssel felszerelt Lewis géppuska lehetővé tette, hogy a pilóta az ellenséges repülőgép mögött és alatt repülve, arra tüzet nyithasson. Ezt az első S.E.5-el repülő vadászszázad pilótái nagyra értékelték, mert a Vickers géppuska új szinkronizáló rendszere megbízhatatlannak bizonyult. A géppuska a géptörzs bal oldalára volt szerelve úgy, hogy a závárzat a pilótafülkében volt. A géptörzs közepére helyezett pilótafülke nagyban megnehezítette a kilátást a gép hosszú orra miatt, de ezt leszámítva a kilátás megfelelőnek bizonyult. A Camellel szembeni talán legnagyobb előnye, a nagy magasságban nyújtott kiváló teljesítmény volt. Ez az oka annak, hogy a többi szövetséges vadászgéppel ellentétben a Fokker D.VII megjelenésekor nem vált elavulttá.


S.E.5a

Ez a változat az S.E.5 áramvonalasabb orrú, csökkentett alsó szárnyfelülettel és merevítőhuzalokkal készült változata volt. Ez a gép, egy átalakított S.E.5a először 1918 áprilisának elején repült. Légcsavarkúpot és a gép orrába visszahúzható hűtőt kapott. Az S.E.5a nem volt igazi másfélszárnyas (sesquiplane) gép, mert az alsó szárnyak csak két-két merevítővel készültek, az ilyen megoldásoknál alkalmazott „V” formájú merevítő helyett. A teljesítménye csak kicsivel volt jobb mint az S.E.5a esetében, mivel a felső szárny megnövekedett légellenállása szinte teljesen kioltotta az áramvonalasabb orral szerzett előnyöket. Az S.E.5b valószínűleg mindig is csak egy kísérleti gép volt és a típust soha nem is szánták sorozatgyártásra. 1919 januárjában kipróbálták az S.E.5a szárnyaival, és mint kísérleti gép, ebben a formában egészen a korai húszas évekig használták.

Előző - Következő >>